Megint eljött egy év vége, és igen, megint nagyon hamar. Komolyan, tisztára úgy érzem, mintha minden egyes nappal csak gyorsabban telne az idő. Annyira közelinek tűnik a tavalyi ballagás, amikor szinte az egész osztály együtt sírt, mert elég sokan kiléptek a közösségünkből. De ha saját magamra gondolok, akkor meg olyan távoli az egész. Még soha nem változtam ilyen sokat, ennyire rövid idő alatt. Ha egymás mellé állnánk az egy évvel ezelőtti énemmel, szerintem senki nem tudná megmondani, hogy egy azon személy vagyunk. Najó, talán, de azt, hogy egy év van közöttünk.. :D Visszatérve a témára. Nekünk egy eléggé összetartó osztályközösségünk van szerencsére, kb. mindenki szeret mindenkit, vagy legalábbis elviseli. Csak sajnos rengetegen mennek el folyamatosan. Nem tudok olyan évet mondani, amikor nem vesztettem el minimum az egyik legjobb barátnőmet. Jó, nyilván tartjuk a kapcsolatot,(Anettel legfőképpen) de én úgy érzem, hogy egy külföldön, vagy kb. 200km-re lakó barátokkal már nem ugyanaz a helyzet.  Én nem tudom a legjobb barátaimnak hívni őket, hiszen már új barátaik vannak, nem én leszek az első aki eszükbe jut, hogy megosszák vele a problémáikat, nem tudnak minden pillanatban itt lenni, hogy segítsenek, és én sem tudok ott lenni velük folyamatosan. Akárki akármit mond, én ebben biztos vagyok, és szerintem ez így egészséges, akármennyire fájdalmas is. Sajnos idén is el kellett köszönnöm az egyik legjobb barátnőmtől, Noémitől. Bocsánat, javítom. Bono a testvérem volt. Az anyukájával lakott itt, Budapesten, de az elmúlt egy évben az anyja teljesen begolyózott. Elég komoly történet, és még én sem tudom teljesen. A lényeg az, hogy annyira megromlott a kapcsolatuk, hogy kb. beszélő viszonyban sincsenek. Nem beszélték meg a problémákat, (Bono akármennyire is próbálkozott) sőt az anyja elég durva dolgokat vágott a fejéhez. Tudjátok, olyan szintűeket, amire az ember annyit tud válaszolni: "Bocs, hogy megszülettem!" Már egy ideje ez a helyzet, és már nem bírta tovább. Szóval az apukájához költözik Kapuvárra, aminél messzebb helyen már szinte nem is lehetne tőlünk. És még neki van bűntudata, mert úgy gondolja, hogy cserben hagy minket.. Nagyon rossz volt tőle elbúcsúzni az utolsó nap végén. Minimum 10 percig csak álltunk és öleltük egymást miközben ő sírt, aztán hazament. Nekem abban a pillanatban nem jöttek a könnyeim, de amint én is hazaértem...

Az utolsó nap ezt leszámítva egyébként jól telt. Egész nap csak virágokat tettünk csokrokba és adtuk oda őket tanároknak, meg a nyolcadikosoknak. Miután ezzel végeztünk elmentünk fagyizni, még a papírgyűjtésből befolyt pénzből.

Másnap páran kimentünk a Kopaszira, ahol nagyon jól elvoltunk. :) Kezdem azt észrevenni, hogy már sokkal jobban érzem magam ebben a társaságban, mint azokkal, akikkel régen voltam sokat. Tényleg furcsa, hogy mindenki mennyit változott.

Tudom, hogy megint sokat nem voltam, de mától már lesz elég időm és alkalmam is jelentkezni, szóval több írásra számíthattok, meg írok majd cikkeket is. Ja, és hamarosan egy új design is felkerül. ;)